Mint ahogy az már szinte mindenki számára ismert, novembertől a mentők eddigi 104-es segélyhívóját is csatlakoztatják a központi 112-es egységes segélyhívóhoz.

Szerencsémre eddig még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy segélyhívást kelljen kezdenem. Viszont mentőápolóként lehetőségem volt testközelből megtapasztalni a segélyhívószám másik végén lévő egyik szerv működését. Ezen belül alkalmam volt pár órára betekinteni az irányítócsoport munkájába, a hívásfogadások és a mentőegységek irányításának mikéntjébe megyei szinten.

A 112 előtt a rendőrség, tűzoltóság és a mentők hívásakor a telefon a helyileg illetékes központjukban szólalt meg. Ennek nagy előnye volt, hogy a helyismerettel rendelkező szervek akár félszavakból meg tudták határozni, hogy hova is kell segítséget küldeniük.

Ezután a segélyhívások a megyeszékhelyeken létrehozott központi irányítási csoportokhoz futottak be mindhárom szerv esetében. A helyismeret szűkült, de bizonyos mértékig megyei szinten megmaradt.

A fenti két szakasz esetében a hívást szakemberek kezelték, olyanok, akiknek nem kevés terepen szerzett tapasztalata és tudása van. Megjegyzem, a mentőszolgálatnál dolgozó betegszállítást irányítók is megkapják ugyanazt az alapképzést, mint amit a kezdő mentőápolók is. Egy ilyen irányító képes megnyugtatni a segélykérőt, lényeges információt "kinyerni" és első kézből riadóztatni a szükséges egységeket szükség esetén a társ szervekkel együtt. E mellett szakértelmével tanácsot is adhat a bejelentőnek, hogy mit is tehet az adott helyzetben (például a mentők diszpécsere támogathatja utasításaival a megkezdett újraélesztést, megindult szülést míg kiér a mentőautó).

A 112 esetében hazánkban jelenleg két központ van: Miskolcon és Szombathelyen. Két központ egy ~10 milliós országra. Ha valaki ezt a számot tárcsázza, akkor ezen központok valamelyike jelentkezik egy gyorstalpalón betanított civillel, aki nagy eséllyel (elnézést a kifejezésért) a büdös életben nem járt kárhelyen. És hogy mi a baj azzal, ha csak két központ van? Először is a helyismeret totális hiánya. Egy megyei irányító nagyjából tisztában van vele, hogy milyen települések vannak a körzetében, hiszen szinte nap mint nap találkozik a nevükkel. A 112-es operátor esetében nem várható el az ország összes településének ismerete, még ha számítógépes helyzetjelzés is segíti munkáját. Egy megyén belül igen elenyésző a hasonló hangzású névvel rendelkező települések száma. Országos szinten ezt viszont nem mondhatjuk el. Nem is olyan rég történt, hogy a központi segélyhívó félreértette a település nevét, ami miatt Tóalmás helyett Tolmácsra indultak a segélynyújtók (nyelvész tudással megjegyzem, lehetett olyan tájszólása a segélyhívónak, ami miatt félre érthették). Vannak olyan települések is, amelyek neve csak egy-két betűben tér el egymástól. Korábban az  etyeki Korda filmstúdió márciusi tűzeseténél is „félrehallották" a település nevét, ugyanis Tiszafüredről és Egyekről indították el először a tűzoltókat. Etyek Fejér megyében, Egyek pedig Hajdú-Biharban, a Hortobágyon van. A tűzoltók szerint ezek nem egyedi esetek. (Bővebben)

A fentiek ismeretében személy szerint bizonyos szinten örülök, hogy a Veszprém megyében található Ajka és Devecser településeket sújtó vörösiszap-katasztrófa nem napjainkban történt. Az operátor ugyanis akár könnyen összekeverhetné a településeket a szintén egymás közelében fekvő, de Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található Demecser és Ajak településekkel (ami mellesleg annak idején ukrán sajtónak sikerült is). A 112 esetében további veszélyt jelenthet a települések helybeli megnevezése is. Például: Móvár = Mosonmagyaróvár, NyÍregy = Nyíregyháza.

Akárhogy is nézzük két központ kevés a kis hazánknak. Az itt ülő operátorok civilek, akik esetenként nincsenek különösebben hozzászokva az ilyen szintű pszichés igénybevételhez, ami Szombathelyen kis híján tragédiával végződött (Bővebben). 

Kritizálni könnyű, mondhatnánk. Mi lehetne a megoldás? Személyes meglátásom szerint a 112 mellett a többi segélyhívószám megtartása, ahogy azt az európai országok többsége is tette. A legjobb lenne a két országos helyett megyei központok létrehozása, ahol egy fedél alatt, egy közegben foglalnának helyet a Rendőrség, a Mentőszolgálat és a Tűzoltóság már kiképzett, tapasztalt szakmabeli irányítói. Egy ilyen helységben könnyedén tudnának egymással kommunikálni a társszervek képviselői megkímélve magukat és a segélyhívókat a fölösleges plusz telefonoktól, amikre a többi szerv riadóztatása miatt lenne szükség, valamint el tudják látni a bejelentőt az esetleges életmentéshez szükséges utasításokkal, tanácsokkal, míg kiérkezik a szakszerű segítség.

Vegyünk példaképp egy balesetet, ahol valaki a mentőket hívja a 104-es segélyhívón. A mentők operátora fogadja a hívást, miközben vonalba kapcsolja a rendőrség és a tűzoltóság irányítóját, akik ez alapján küldik a saját egységeiket is. Szakszerűen kikérdezik a segélykérőt és nem azon fog problémázni az operátor, hogy milyen színű is a balesetezett jármű, Amire már szintén volt példa: bővebben. Az operátor szükség esetén első kézből adhat útmutatást egy megkezdet újraélesztéshez.

A megyei szintű egységes központok esetében a legfontosabb erény valószínűleg az időveszteség csökkentése lenne, mivel gyakran perceken, másodperceken múlhat valakinek az élete. Nem elhanyagolható tényező lenne a megyei helyismeret, a helyi települések nevének ismerete, ami jelentősen csökkenthetné a félrehallások okozta veszélyt.

Zárszóként. A napi sajtóban egyre gyakrabban hallhatunk a központi segélykérő hibáiról. Félő, hogy ezek csak szaporodni fognak, miután a mentők 104-es hívóját is beolvasztják. A 112-es központi segélyhívó remek dolog, remekül működik több EU-s országban is. Magyarországon viszont ezt úgy és ott rontották el, ahol csak lehetett figyelmen kívül hagyva a többi ország tapasztalatait. Félő, hogy a segélyhívó jelenlegi formájában több életet követelhet, mint amennyit megmenthet.