Május 10-én ünnepeljük a magyar embermentőket (igen, ez a "rendes" nevük). Ez alkalomból egy pár részes kis sorozattal mutatjuk be nektek az embermentés történetét.

A hazai egyetemi orvosképzés elindulásáig, 1770-ig, de még azt követően is igen kevés az orvos, a betegségeket, sérüléseket szakszerűen kezelni tudó szakember az országban. Orvosaink alacsony száma miatt balesetek, sérülések esetén a kor leggyakrabban segítségül hívott szakembere a borbély-sebész volt. A kor egyik tudományos sikere volt a Nagyszombati Egyetem 1770-ben indított orvosi karának elindítása, amely az induló orvosképzés mellett a már korábban végzett sebészeket kötelező továbbképzésre fölvette. Az ott vizsgázottak így sebészi hivatásuk mellett már belgyógyászati praxist is folytathattak. Az egyetemi képzést elkezdő sebészek már az egyetem falain belül sajátították el az orvos-tanáraik által előadott tananyagot. A hazai sebészképzés sikereinek ellenére az egyetemre jelentkező fiatalok szemében később az orvosi hivatás felértékelődött, így lassan sebészhallgatók nélkül maradtak az oktatásukra specializálódott intézmények: a pesti egyetem sebészképző tanfolyamai és a kolozsvári Orvos-sebészi Tanintézet. Látva a kialakult helyzetet, 1876-ban miniszteri rendelet megszüntette a sebészképzést, mint azt egyetemi körökből már jóval korábban sürgették. Az elsősegélynyújtás gyakorlata véglegesen orvosi feladattá vált.

Az egyetemi orvos- és sebészképzés indításával közel egy időben uralkodói rendeletek láttak napvilágot, melyek alkalmazásától az arra rászorulók mind szakszerűbb ellátását várta az udvar és a korabeli egészségügyi apparátus. A Gerhardt van Swieten (1700-1772), Mária Terézia orvosa és minisztere által összeállított, 1769-ben megjelent 725/721. sz. pátens 12 pontban foglalta össze a hirtelen halálesetek, vízbefúltak helyszíni ellátását. Az első uralkodói rendeletet később újabbak követték. I. Ferenc 1792-ben a megfagyottak ellátásáról intézkedett, majd az 1799-ben kiadott rendelete elsősorban laikusoknak íródott, rámutatva, hogyan segítsenek baleset kapcsán megsérült vagy rosszul lett embertársaikon. Az elsősegélynyújtás ügyében 1876-ban törvényi szabályozás született, melynek Segélynyújtás balesetek alkalmával c. paragrafusai részletes leírását adták a megszervezendő mentésnek és elsősegély-oktatásnak. A mentőintézmények alapításának törvényi kötelezettségét szabályozták: „A hatóság intézkedik, hogy népesebb városokban mentőintézetek állíttassanak, melyek a szükséges mentőeszközökkel és gyógyszerekkel ellátandók…” Ennek ellenére egyetlen város sem érezte annak igényét, hogy mentőintézményt állítson fel, így a közterületen, lakáson és üzemben történt rosszullétek és balesetek ellátása továbbra is megoldatlan maradt. A mentés feladata a mentőintézmények felállításáig a rendőrség hatáskörébe került. A kerületi kapitányságokat, rendőrlaktanyákat mentőszekrényekkel és hordágyakkal szerelték fel. Rendőrorvos szállt ki a baleseti helyszínre, kísérete többnyire vizsgálati fogságban lévő személyekből állt, akik rendőrorvosi kísérettel, zárt, fedeles hordágyon szállították el a beteget a legközelebbi kórházba.

Forrás: Országos Mentőszolgálat. Debrődi Gábor A mentés története Magyarországon