Május 10-én ünnepeljük a magyar embermentőket. Ez alkalomból egy pár részes kis sorozattal mutatjuk be nektek az embermentés történetét. Ezúttal a szervezett mentés elindulásáról, pontosabban a világ második mentőszolgálatáról, az első városi mentőegyesületéről lesz szó.

  Az első magyarországi mentőegyesület Temesvárott jött létre 1886-ban. A Béga folyó partján lévő Török Császár kávéházban alapították meg helyi orvosok és laikusok. Az alakulást egy akkoriban történt tragédia gyorsította fel, melynek során a jelenlévők közül senki sem tudott segíteni egy folyóba esett fuldoklón. A kudarc láttán alapították meg az első magyarországi mentőintézményt, a Temesvári Önkéntes Mentő Egyesületet. A temesvári alapítást követően Budapesten is felgyorsultak az események.

 Látva a tarthatatlan helyzetet, Kresz Géza (1846-1901) fővárosi tisztiorvos a mentésügy szervezése felé fordult. 1887. május 8-án hívta össze a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) alakuló közgyűlését. Céltudatos szervezőmunkájának köszönhetően az Egyesület 1887. május 10-én kezdte meg működését a Lipót Templom-bazár 47. sz. alatt, a mai Szent István téren, egy földszintes üzletsori épületben. A 24 órás szolgálatban működő ideiglenes mentőállomás 1890-ben költözött új központi épületébe, a Markó utcai Mentőpalotába. A mentőegyesület Magyarország egyik legjobban megszervezett és irányított mentőintézményévé vált, mely folyamatosan modernizálta felszereléseit és járműparkját, lépést tartva a főváros egyre növekvő igényeivel.

 A BÖME napi segítségnyújtó munkáján túl történelmet írt mind a tudományos életben mind a mentés motorizációjában. 1902-ben egy 3,5 LE-s elektromos gépkocsi üzembe állításával elsőként indított mentőgépkocsit Magyarországon. Hét évvel később, egy 22 LE-s gépkocsi üzembe állításával, már fekvőbeteg szállítására alkalmas gépjárművel is rendelkezett. Mindezeken túl az egyesület egészségügyi tömegoktatást is végzett. Székházukban a rendőröknek, csendőröknek, tűzoltóknak, tornaegyletek tagjainak, házmestereknek, fürdősöknek, a közlekedési vállalatok alkalmazottainak és a közigazgatási tanfolyamok hallgatóinak elsősegélynyújtó tanfolyamokat rendeztek. A tanfolyamok végzett hallgatói a mentőegyesülettől bizonyítványt kaptak. Ezenkívül vidékre is elutaztak az egyesület orvosai, ipari üzemekben, intézményekben is oktattak.

 A BÖME jelentősége nemcsak a közel egymilliós főváros mentőellátásában mutatkozott meg. Történelmi jelentőségű szerepet vállalt az országos mentésszervezésben, az alakuló vidéki mentőegyesületek szervezésében, és a már működők folyamatos szakmai és egyéb támogatásában. A Mentőegyesület szakmai szintjét, felkészültségét dicséri, hogy orvosi és medikusi karával gyakran olyan újdonságnak számító gyógyeljárásokat alkalmazott, melyek az akkori hazai viszonyok között a mentésben még ismeretlenek voltak. Havonta megjelentetett szakfolyóirata a Mentők Lapja volt. A 61 évig üzemelő mentőintézményt 1948-ban államosították, jogutódja az Országos Mentőszolgálat lett.

 A fővárosi mentők buzdításának és szakmai segítségének köszönhetően a korabeli kimutatások szerint 1912-ben már Magyarország 13 városában működött igen jó szervezettségűnek nevezhető mentőintézmény a többi közel száz mellett. A mentőintézményeket felkészültségüknek, szakmai színvonaluknak megfelelően három kategóriába sorolták. „Megfelelő” minősítésen 7, „részben megfelelő” minősítésen 33, „kezdetleges” minősítésen 44 város illetve település osztozott a századfordulón. A hivatásos mentőket foglalkoztató mentőegyesületek mellett a legtöbb korabeli mentőintézmény a nagyobb városok tűzoltóállomásainak mentőalosztályaiként szerveződött, ahol mentésre kiképzett tűzoltó-mentők teljesítettek szolgálatot. A hazai mentéstörténelem következő korszaka 1926-ban kezdődött. Ekkortól indult meg a homogén, egységes elvek alapján működő mentésszervezés. Budapesten megalakult a vidéki Magyarország mentésügyét megszervező Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME), melynek alapítója Paulikovics Elemér (1882-1955) orvos-igazgató volt. A VVOME igazgatósága a Magyar Királyság csaknem egész területére kiterjedő mentőállomás-hálózatot létesített.

Forrás: Országos Mentőszolgálat. Debrődi Gábor A mentés története Magyarországon