Május 10-én ünnepeljük a magyar embermentőket. Ez alkalomból egy pár részes kis sorozattal mutatjuk be nektek az embermentés történetét. Sorozatunk befejező részében az Országos Mentőszolgálatot mutatjuk be.

A 22 évig fennálló intézményt 1948-ban államosították, jogutódja a BÖME-vel együtt az Országos Mentőszolgálat lett.

1948 tavaszán a Gazdasági Főtanács javaslatára a kormányzat a mentőintézmények, a BÖME és a VVOME államosítása mellett döntött, majd a 4980/1948. sz. kormányrendelet elrendelte annak végrehajtását. A döntés értelmében az összes hazai mentőszervezetet egy országos hatókörű központból irányított, azonos elvek alapján működő, államilag fenntartott és finanszírozott mentőszolgálat fogja össze, amelynek további működtetése az állam feladatává vált. Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) alapító főigazgatója Orovecz Béla (1909–1966) orvos-őrnagy, mentésügyi kormánybiztos lett, aki a második világháború idején a fővárosi légoltalmi mentés megszervezője volt.(Orovecz Béla orvos-százados 1944-ben, az Országos Légoltalmi Parancsnokságon és a Magyar Vöröskereszt Mentésügyi Osztályán orvos-előadóként dolgozott. Csatay Lajos (1886-1944) honvédelmi miniszter a második világháború idején őt bízta meg Budapest Székesfőváros Hatósági Légoltalmi Mentőszolgálatának megszervezésével, a főváros mentőerőinek integrációjával. Az új szervezet 1944. május 1-jén kezdte meg működését, ahol sok munkaszolgálatos mentődolgozó nemcsak munkát, hanem menedéket is talált. Megint csak Orovecz Bélának volt köszönhető, hogy az 1950-es években az OMSZ munkalehetőséget és ezáltal megélhetést biztosított politikai okokból egyetemeikről és állásukból elbocsátott embereknek. Az induló OMSZ-nál a betegszállítás is szerepet kapott,)8 Az új, immár országos hatáskörű szervezet Kresz Géza és a BÖME iránti tiszteletből is május 10-én kezdte meg működését.Az induló OMSZ-nál a betegszállítás is szerepet kapott, mely tartalék kapacitást biztosított, akárcsak a Kresz Géza által szervezett bentlakásos laktanyarendszer.

Az alakulás évében az OMSZ 77 db mentőállomással, 359 dolgozóval és 132 db mentőkocsival rendelkezett. Az induló járműpark világháborús ostromot túlélt és adományokból verbuvált gépkocsikból állt. A fejlesztéseknek és a hálózatbővítésnek köszönhetően az állomáshálózat napjainkban 230 állomásból áll, több mint hétezer mentődolgozóval, a tartalék járművekkel együtt több mint ezer gépkocsival rendelkezik. Az egységes működés alapját a főigazgató által kiadott körlevelek jelentették és jelentik ma is. Ezek mellett a későbbi években a munka egységes megszervezése céljából több szabályzat született. Az 1948-ban alapított Állomásigazgatási Osztály 1964-ben megszűnt, funkcióját a nagyobb önállóságot élvező megyei mentőszervezetek vették át. A megyei mentőszervezeti rendszer 2005 nyaráig állt fenn, majd a regionális mentőszervezetek vették át a megyei mentőszervezetek szerepét.

A BÖME hagyományait követve az OMSZ is igyekezett valamennyi betege számára orvosi ellátást biztosítani, de a korlátozott orvoslétszám és az országos hatáskör alapján a folyamatos és színvonalas betegellátás érdekében a mentőtiszti szolgálat bővítésére is törekedett. 1948 novemberében 45 órás előadás-sorozatot szerveztek a jelentkező medikusok számára. 1954. május 1-jén az OMSZ szervezésében mentőorvos-segédképző tanfolyam indult.E tanfolyam hallgatóit az OMSZ a korábban egyetemen tanult, de tanulmányait megszakító medikusokból verbuválta. A leendő orvossegédek a tanfolyam elvégzése után önálló helyszíni gyógyító tevékenységet folytathattak. A gyakorlat sikerét látva, az 1969-től indított mentőtisztképző tanfolyamon már lehetőséget teremtettek az érettségivel rendelkező mentőszakápolóknak is négy féléves szakképzés keretében megszerezhető mentőtiszti képesítés megszerzéséhez. 1975-ben miniszteri rendelet emelte a mentőtisztképzést főiskolai rangra. Az ekkor felállított Egészségügyi Főiskola Mentőtiszti Karán, Budapesten indult a diplomás képzés.

1949-ben a Népjóléti Minisztérium rendeletben rögzítette az OMSZ mentőápolói által rendszeresített elméleti és gyakorlati tananyagot. A képzés időtartamát 300 tanórában határozta meg. 1960-tól levelező formában folytatódott, a hallgatók sebészeti, szülészet-nőgyógyászati, belgyógyászati és toxikológiai ismereteket sajátíthattak el. 1976-ban miniszteri rendelet rögzítette a képzés 3 éves formáját. Az elmúlt években a mentőápoló-képzést a Mentőszolgálat keretein kívül, egészségügyi szak- és szakközépiskolákban szervezték.

1954-ben hungarikumként indult el az első rohamkocsi a budapesti Markó utcai Központi Mentőállomáson. Ez lényegében az intenzív betegellátás helyszínre vitelét jelentette. A szolgálati ágat évtizedekig vezette Felkai Tamás (1922-1997), aki nemcsak főorvosként, hanem mentéstörténészként, a Mentőmúzeum újraindításával is maradandót alkotott. 1956-ban kezdte meg működését a Mentőkórház. A Mentőkórházzal való együttműködés eredményeképp a hatvanas évek közepéna Szolgálat élen járt a helyszíni reanimáció, a helyszíni anaesthesia, a tartós vénabiztosítás, később a helyszíni pacemaker és egyéb elektroterápiák kidolgozásában, elterjesztésében, begyakoroltatásában.

Igen korán alkalmazásra kerültek a helyszínen a légzési és keringési újraélesztés különböző szintű eljárásai. A shock, a szívinfarktus, a ritmuszavarok, a stroke, a csecsemőkori akut betegségek ellátása, a fájdalomcsillapítás és a lélegeztetés a rohamkocsi gyakorlatában lassan a napi gyakorlat részét képezték. Merész újdonságnak számított a rohamkocsi korai gyakorlatában a kábítószerek intravénás adása, a helyszíni vénás és inhalációs altatás, a helyszíni volumenterápia (infúzió adása), az intubáció és a konikotómia. Ugyanígy újdonságnak számított a defibrillálás, a világon először nálunk alkalmazott helyszíni pacemaker-kezelés, az elektromos kardioverzió, majd később a centrális vénák kanülálása és a szívinfarktus világon másodikként nálunk alkalmazott, helyszíni vérrögoldó kezelése stb. Ezek az igények természetesen megkövetelték a vénabiztosítás technikájának fejlesztését (a rögzített, sínezett végtagba szúrt fémtűtől a műanyag branülökön át a különböző rendszerű, hosszú véna kanülökig), mind a perifériás, mint a centrális vénák vonatkozásában. A perifériás véna punkció az 1950-es évek második felétől, a centrális vénabiztosítás az 1970-es évek második felében vált a gyakorlat részévé a rohamkocsik országossá terebélyesedett hálózatának alkalmazásában. Az eljárások jelentős része a mentőtiszti munkába is bekerült az esetkocsikon. Mindez megkövetelte a híradástechnikai, az orvos- és mentéstechnikai eszközök kipróbálását, folyamatos fejlesztését és beszerzését is (EKG-k, defibrillátorok, pacemakerek, légútbiztosító és lélegeztető eszközök, gyógyszerek, rögzítőeszközök stb.). A mentésirányítás és a mentőegységek kapcsolatában fordulópontot jelentett a rádió-összeköttetés az 1950-es évek végétől kezdődően. E fejlesztésekben világviszonylatban is úttörő volt az OMSZ.

A munka során egyre inkább kikristályosodtak a már ez előtt is sejtett fogalmak, amelyek elméletileg megalapozták a helyszíni sürgősségi orvosi ellátás mint új tudományág kialakulását.Pontos meghatározásuk (időfaktor, csoportdiagnózis és csoportterápia, szállítási trauma) Gábor Aurél (19231976) tudományos főmunkatárs műve. Ő a Mentőkórház kollektívájával, folytatva alapító igazgatójának, Stumpf Imrének törekvését, és bírva Felkai Tamásnak és Orovecz főigazgatónak támogatását, az 1956-ban induló Mentőkórházrohamkocsi párosítására alapozva valósította meg Magyarország első sürgősségi betegellátó együttesét. Az új szakág neve – oxiológia – szintén az ő alkotása. Az Egészségügyi Minisztérium 1979-ben ismerte el az új diszciplína önállóságát az oxiológia ettől kezdve önálló orvosi szakvizsgatárgy lett. 1983-tól a tudományág oktatása beépült az orvostudományi egyetemek alap- és továbbképzésébe. A fejlődés során a mentésirányítás alapelvei is megfogalmazódtak (párhuzamos riasztás, progresszív mentésszervezés, tömeges baleset, randevúrendszer).

A Mentőszolgálat tudományos szakfolyóirata, az 1948–1949 között, majd 1981-ben újraindított, a Magyar Oxyológiai Társaság gondozásában negyedévente megjelenő Magyar Mentésügy. A mentőtársadalom napi életéről, eseményeiről, hazai és nemzetközi kapcsolatairól, tudományos életéről tudósító periodika a Mentők Lapja, mely a Főigazgatóság szerkesztésében és a főigazgató kiadásában jelenik meg.

A korszerű mentőmunka természetesen megkövetelte a különböző földi és légi mentőjárművek fejlesztését, beszerezését és szervizelését. A megalakulást követően az egységes mentésszervezés és gazdaságos üzemeltetés végett egységes gépjárműpark kialakítását tűzték ki célul az OMSZ vezetői. Ahogyan az egészségügyi szakfelszerelés egységes volt és maradt, úgy a járművek terén is a homogenitás kialakítására törekedtek. Az első, országosan rendszeresített típus az 1948-tól üzembe állított Fiat 1100-as modell volt. Az 1960-as évek elejétől a Lengyelországból importált Nysa mentőgépkocsi, majd 1990-től a Toyota Hiace lett az alaptípus. Ez utóbbi típusok eset- és szállítókocsikként teljesítettek szolgálatot. Rohamkocsi gyanánt több más típus (IFA Phänomen, International, IFA Garant, Opel Blitz, Dodge Job Rated, Robur LO-2500) kipróbálását követően 1973-tól különböző Mercedes-típusokat használt a Mentőszolgálat. Napjainkban roham- és esetkocsiként a Mercedes-Benz Sprinter modelljei, betegszállításra és szakápolói mentésre Ford Transit és a még meglévő Toyoták szolgálnak. A legutóbbi években a mentésben újabb formák, mentőegység típusok jelentek meg: a rohamkocsi analógiájára a gyermek-rohamkocsi, a felnőtt- és gyermek-mentőorvosi személygépkocsi (MOK), továbbá a mentőmotor, a mentőrobogó, a tömeges baleseti egység (TBE), a mobil intenzív betegszállító egység (MICU).(A MOK randevúrendszerben riasztott mentőorvosi kocsiként szerveződött a Mentőszolgálatnál az 1990-es évek elején. Az első mentőegység a Szobi utcai Mentőkórházból, majd Központi Mentőállomásról végül a Budai Mentőállomásról vonult, üzemeltetését és irányítását a Budapesti Mentőszervezet végezte. Az új mentőegység első járműve egy 115 LE-s Opel Omega 2.0 típusú személygépkocsi volt.)

Magyarországon a légimentést és a légi betegszállítást is az OMSZ valósította meg szervezett formában. 1958. január 2-án hozta létre a Légi Betegszállító Csoportot, mely szervezeti formájában azóta többször átalakult. A légi járművek a fejlődésnek köszönhetően rohamkocsi-felszereltségűek. Az első mentőhelikopterek megjelenéséig a mentőrepülőgépek (AERO-45-ös, SUPER-AERO, L-200 D MORAVA, PILATUS Turbo Porter PC-6-os, AN-2-es, L410-UVPE) betegszállításokat végeztek (az L410-es már külföldön is). Az első (Mi-2-es) mentőhelikopterek 1980-ban érkeztek, majd 1990-től napjainkig modernebb típusok álltak szolgálatba (AS 350 ECUREUIL, Eurocopter EC135 T2).

Befejezésül tisztelegjünk azok előtt a bajtársaink előtt, akikre többször is különös próbatétel hárult. A nagy tömeges balesetek, időjárási extremitások sajnos nem egy alkalommal jelentettek komoly megterhelést, de mindközül az 1956. évi forradalom és szabadságharc volt a legsúlyosabb. A forradalom idején az akkor még csak nyolc éve működő Mentőszolgálat valamennyi mentőegysége háborús körülmények között teljesítette embert próbáló munkáját. Az OMSZ Orovecz főigazgató háborús mentésszervezési tapasztalatainak és mindvégig személyes irányításának és Markó utcai jelenlétének köszönhetően egy emberként állt helyt szolgálatteljesítése során az egész országban. A Mentőszolgálat valamennyi dolgozója, mentőegysége pártatlanul látott el minden rászorulót. A Markó utcai Központi Mentőállomás pincéjében ideiglenes kórházat rendeztek be, ahol a szakszerű ellátásnak, sebészeti beavatkozásoknak többen is köszönhették életüket. A harcok során két bajtársunk, Rónafalvi Ödön (1923-1956) és Kecskés Sándor (1902-1956) elvesztése, többek súlyos sérülése mélyen megrázta a mentőtársadalmat. A tragédiák ellenére, 1956-ban egyetlen szolgálatmegtagadás nélkül, önkéntes sorossággal végezte áldozatos munkáját a legnehezebb és legveszélyesebb körülmények között is az Országos Mentőszolgálat.

Forrás: Országos Mentőszolgálat. Debrődi Gábor A mentés története Magyarországon